A felkészülésről szóló üzenetek túlnyomó része arra épül, ha az emberek megértik, mekkora a veszély, akkor a saját biztonságuk érdekében cselekedni fognak. Egy 2019-ben publikált vizsgálat adatai szerint ez nem így történik.
Mit vizsgáltak?
A Disaster Medicine and Public Health Preparedness szakfolyóirat 2019/4-es számában jelent meg egy kutatás arról, hogy mivel lehet elérni, hogy egy háztartás valóban felkészüljön egy fegyveres konfliktusra. A vizsgálatban 381 fő vett részt, akiket véletlenszerűen osztottak öt csoportba: két kontrollcsoportba, és három olyan csoportba, ahol különböző ösztönző módszereket alkalmaztak. Ez ugyanaz a módszertan, amivel a gyógyszerek hatását szokás mérni, tehát mért különbség határozza meg az eredményességet.
A három módszer
Az első csoportnál a veszély érzékelését igyekeztek felerősíteni. Olyan tájékoztatást kaptak, amitől közelibbnek és valószínűbbnek tűnt, hogy a konfliktus őket személyesen is érinteni fogja. Ez a hatósági és a sajtóbeli kommunikáció megszokott logikája: aki pontosan látja, mi történhet vele, majd lép is.
A második csoportban a veszélyről egyáltalán nem esett szó. Helyette külső jutalmat ajánlottak fel a felkészülésért, tehát olyan hasznot, aminek magához a háborúhoz semmi köze. Így a felkészülés kérdése arra egyszerűsödött, hogy megéri-e vagy sem.
A harmadik csoportnál nem a veszéllyel és nem is a jutalommal dolgoztak, hanem azokkal a meggyőződések motiváláséval, amelyek eldöntik, hogy valaki egyáltalán belefog-e valamibe.
A vizsgálat mögött álló elmélet szerint egy döntés soha nem egyetlen gondolaton múlik, hanem négy külön kérdésen, amelyeket az ember magában felteszi. Vegyünk egy egyszerű példát, a vízkészletet. Az első kérdés az, hogy fontos-e nekem, hogy a családom ne maradjon víz nélkül. A második, hogy egy otthon tárolt vízkészlet tényleg segít-e ilyenkor. A harmadik, hogy elvárható-e ez egy felnőttől, csinálják-e mások is, vagy inkább különcködésnek számít. A negyedik pedig az, hogy én olyan ember vagyok-e, aki ilyesmivel foglalkozik.
Ha ebből a négyből akár egy is nemmel zárul, a cselekvés elmarad, hiába megy át a többi. Aki fontosnak tartja a családja biztonságát, hisz a víztárolás értelmében, és normálisnak is tartja, de közben úgy gondolja magáról, hogy ő nem az a fajta, aki készletet halmoz, az ugyanúgy nem fog nekiállni.
A kutatók ezért ennél a csoportnál ezt a négy kérdést próbálták pozitív irányba terelni, mindegyik területre külön hatást gyakorolva. Azt motiválták, hogy mit tart a résztvevő fontosnak, mit hisz el a felkészülés hasznáról, mit gondol arról, mit várnak el mások, és milyen embernek látja magát. A fenyegetés ebben a csoportban sem került szóba.
Az eredmény
A mérés végén egyedül a fizikai jutalmat kapó csoportnál mutatkozott érdemi különbség. Ők nagyjából kétszer akkora eséllyel lettek felkészültebbek, mint a kontrollcsoport tagjai (RR = 1,855), és a különbség statisztikailag is szignifikáns volt (F4,375 = 4,511; p = 0,001). A veszély hangsúlyozása és a meggyőződések átalakítása egyaránt eredmény nélkül maradt.
A szerzők magyarázata
A tanulmány következtetése az, hogy a külső ösztönző azért hat, mert cselekvésre visz anélkül, hogy közben a résztvevőnek szembe kellene néznie azzal, ami történhet. A tagadás megmarad, a készlet pedig közben összeáll.
Ez a magyarázat elsőre kényelmetlen, mert azt sugallja, hogy az emberek nem racionálisan mérlegelnek. A gyakorlat felől nézve viszont inkább jó hír. Azt jelenti, hogy a felkészültség elérhető anélkül is, hogy bárkinek végig kelljen gondolnia a legrosszabb forgatókönyvet.
Amit a vizsgálat nem mond meg
Három korlátot érdemes tudni. Az első, hogy a kutatás önbevallott felkészültséget mért. Nem ment ki senki ellenőrizni, mi van ténylegesen a résztvevők otthonában, tehát az sem zárható ki, hogy a jutalom részben azt befolyásolta, ki mit válaszol, nem pedig azt, ki mit tesz.
A második, hogy a vizsgálat olyan országban készült, ahol a lakosság tartós háborús fenyegetettségben él. Az ilyen társadalmakban a fenyegetéshez fűződő viszony eltér a miénktől, ezért az eredmény egy az egyben nem ültethető át.
A harmadik, hogy a tanulmány nem foglalkozik azzal, mi történik hosszabb távon, a jutalom megszűnése után. Arról tehát nincs adatunk, hogy a kialakult felkészültség megmarad-e.
Mit kezdhetünk ezzel a tudással?
A tanulság iránya akkor is használható, ha a számokat nem vesszük át. Ha egy eszköz csak akkor éri meg, amikor baj van, akkor a legtöbb háztartásban soha nem éri meg. Ha viszont hétköznap is hasznát vesszük, akkor a döntés már nem azon múlik, mennyire tartjuk valószínűnek a veszélyhelyzetet, hiszen az eszközt a mindennapjainkban is használni tudjuk.
Ezért érdemes a felkészülést olyan elemekből építeni, amelyek egy átlagos hétfőn is használhatók. A powerbank, amit a telefonhoz is elő lehet venni. A vízkészlet, amit rendszeresen elfogyasztunk és cserélünk, tehát nem áll három évig a polcon. A lámpa, amivel az autóban megnézzük az olajszintet. Az elsősegélydoboz, amiből a gyerek kapja a sebtapaszt. A hordozható akkumulátor, ami a nyaraláson is jól jön.
Ezeknél a beszerzés nem feltételezi, hogy bárki komolyan számolna egy veszélyhelyzettel. Attól még pontosan ott lesznek, amikor kell.
A kutatás linkje
Forrás: Bodas M., Siman-Tov M., Kreitler S., Peleg K.: Evaluation of the Efficacy of Psychological Interventions in Promoting Preparedness to Armed Conflicts – A Randomized Controlled Study. Disaster Medicine and Public Health Preparedness, 2019, 13(4), 713–723.
Több évtizedes tapasztalattal segítek a váratlan helyzetekre való felkészülésben. Gyakorlatias tanácsokat adok, hogy magabiztosan óvhasd magad és szeretteidet – mert a biztonság a tudatossággal kezdődik.